A brit futballhuliganizmus nem újkeletű dolog, már az 19. század végéről maradtak fenn olyan jellegű írások, amelyek a korabeli nevükön roughs-nak, azaz vandálnak minősítették a feszültséget keltő, hangoskodó, dobálózó nézőket. Ebben a kezdeti stádiumban még nem volt divat a saját csapatot idegenbeli mérkőzésekre kísérgetni, ezért az ellenfél fanatikusai helyett a bíróverés és vendégjátékosok bántalmazása volt terítéken. A két világháború közti Britanniában viszonylag gyorsan elsikkadt a huliganizmus első jelentősebb hulláma, ám nem kellett sokat várni a következőre.
Az 1960-as évek rengeteg társadalmi problémát hoztak felszínre a szigetországban. A bevándorlók növekvő száma, a birodalmi státusz gyengülése, a gazdagok és a munkásosztálybeliek közti burkolt ellentétek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy rengeteg fiatal a szubkultúrákhoz való fordulásban lássa a gondok elkerülésének lehetőségét. Ezen kultúrák kiteljesedésének a labdarúgás is állomása volt, ami óriási népszerűségnek örvendett, és örvend ma is Anglia-szerte. A hatvanas évek hooljai főleg a skinhead, bonehead és a sharp szubkultúra köré szerveződtek, ám a korabeli rendőrség nem nézte jó szemmel a szakadt kopaszokat, és gyakran túlkapások közepette úgymond "lebeszélték" őket a számukra elfogadhatatlannak tartott kitűzők, pólók és bakancsok viseletéről. Ennek következtében egy újfajta hullám söpört végig a brit nehézfiúkon, de nem eszmei, hanem divatváltási. Megjelentek a kényelmes utcai viseletek, amelyek később egyben világmárkává is váltak.
A hetvenes évek elején már a jól összerakott brigádok is megjelentek, és szinte minden nagyobb klubnál fellelhetünk kisebb-nagyobb csoportokat. Ekkor váltak országosan ismertté az azóta legendás táborok, mint a millwalli F-troop (amely később Bushwackers lesz), a Chelsea huligánokat tömörítő Headhunters (Fejvadászok), a West Ham United Inter City Firmje, a liverpooli Urchins, a leedsi Leeds Service Crew, a Manchester United Red Army-ja, valamint a Birmingham City Zulus néven futó alakulata. Persze ahogy az lenni szokott, az említett bandák nem igazán kötöttek egymással barátsági fogadalmakat, így elkezdtek kialakulni a főleg múltbéli sérelmeken alapuló ellentétek, emiatt szinte minden nagyobb rangadón elcsattant egy-két pofon. A média természetesen minden ilyen ütközetről beszámolt, olykor túlzó mértékben, és számtalan esetben meg sem történt dolgokról is közöltek híreket. A mindenkori vezetésnek persze kapóra jöttek a balhékról szóló szalagcímek, és bolhából elefántot csinálva rivaldafénybe emelték a huliganizmust.
A nyolcvanas években aztán ténylegesen eldurvult a helyzet, számtalan haláleset és súlyos sebesülés kísérte a nagyobb mobok útjait. 1985 különösen kemény év volt, ekkor történt ugyanis a korábbi Fanatikusokban már említett Heysel-katasztrófa, ami után a Margaret Thatcher vezette angol kabinet többéves, letöltendő börtönbüntetésekről szóló törvényt hozott a huliganizmus vandál jellegének visszaszorítása érdekében. Ráadásul a klubok sem nézték jó szemmel, hogy néhány magáról megfeledkezett szurkoló miatt nem léphetnek pályára a nemzetközi porondon. A nézőtereket a pályától elválasztó kerítéseket a hillsborough-i incidens után lebontották, a rendbontókat pedig olyan elrettentő rendeletekkel próbálják meg kiszorítani, melyek nagy része még ma is érvényben van. Azóta klubszinten csak kevés összecsapás híre jut el a médiához, persze a kiemelkedőeket ma is olvashatják az érdeklődők. Az elmúlt évek egyik legnagyobb balhéja a Londonban rendezett Birmingham-Millwall találkozó után kerekedett, a millwalli drukkerek ugyanis egész egyszerűen szétrombolták az angol főváros egyik ismertebb utcáját. A harcokban csaknem kétszázan sérültek meg, köztük több, mint harminc rendőrló(!).
A saját csapatok mellett persze a válogatott meccsein is szép számban képviseltetik magukat a huligánok. Anglia természetesen Németországgal vívja a legemlékezetesebb csatát, ám nem csak a stadionon belül. Kiemelkedő ökölcsatájukra a '98-as vb-n és egy 2001-es müncheni selejtezőn került sor, rengeteg sérülttel. Persze nem csak a germánok számítanak ellenfélnek, hanem az afrikai arab országok szinte mindegyike. A franciaországi világbajnokságon például Tunézia híveivel akaszkodtak össze, de a törökökkel és a marokkóiakkal sem szimpatizálnak különösen. A 2006-os németországi vb-n nagyjából négyszáz angol végezte a rácsok mögött, miután a rendőrség alkoholfogyasztási korlátozásokat vezetett be. Amerre járnak a világban, szinte mindenhol ismerik már őket, és emiatt fokozott biztonsági előírásokat is alkalmaznak velük szemben.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Ultraélet
