Mint ahogy azt előző beszámolóm végén említettem, rendkívül aktívan készültünk csapatunk következő, magyarbánhegyes elleni mérkőzésére.

Azonban hamar felkellett ébrednünk Csipkerózsika álmunkból. Első pofon akkor ért minket, amikor szembesülnünk kellett azzal, hogy sokan korábbi ígéreteik ellenére mégsem csatlakoztak hozzánk. Persze Rómát sem egy hét alatt építették, úgyhogy ez még érthető is volt. Mindenhez idő kell… Na persze akadtak akik eme mérkőzésen csatlakoztak hozzánk, ők azóta is rendületlenül erősítik hangjukkal a tábort.

A meccs folyamán hallattuk is hangunkat, mintegy tizenkettedik emberként az utolsó pillanatig biztattukcsapatunkat, de sajnos mindhiába. Ezen a mérkőzésen átok ült rajtunk, a helyzeteink rendre kimaradtak, viszont a bánhegyes kihasznált kettőt a sajátjaiból, így ők örülhettek a mérkőzés végén. Szomorúan vettük tudomásul, hogy ez a mérkőzés elúszott, csalódottan és letörten ballagtunk végül hazafelé.

A derbi napját követően pedig a honlapunk átváltozott egy virtuális ringgé, ami csaknem kéthétig meg is maradt. Ekkor sok érdekes információ cserélt gazdát olyan dolgokról, amikről korábban fogalmunk sem volt de még csak nem is gondoltunk volna.

Az idő múlásával pedig közeledett következő küzdelmünk a megyeszékhelyen. Ekkorra már gazdagodtunk 4 szép zöld-fehér zászlóval (3 db 8 sávos és 1 db 2 sávossal) egy békéscsabai varrónő jóvoltából. Kár, hogy ekkor még csak egy rudat tudtunk szerezni. Elkészült továbbá magyar zászlónk is a „MEZŐKOVÁCSHÁZA” felirattal, tehát technikailag mondhatni új dimenzióba léptünk.  

A helyszínre volt, aki a csapatbusszal, és volt aki személyautóval érkezett. A mérkőzés előtt mindannyian meg is érkeztünk- hozzáteszem sajnos megint csekély létszámban- így kezdődhetett is az ekkor szokásos fogadkozások és esélylatolgatások. Bár több alapember is hiányzott, és a hazai csapat ekkor egy remek széria kellős közepén állott, de attól még természetesen bíztunk csapatunk sikerében. De ez szintén hiábavaló volt, mert a csabai vasutascsapat tehervonatként gázolt át rajtunk, mint annak ideén József Attilán. Ezen az összecsapáson a dermedt csend, és föld felé szegezett tekintet jellemezte leginkább bázisunkat. Egy rémálomnak tűnt, amiből jó lett volna felébredni mihamarabb és elfelejteni az egészet.

Külön érdekesség, hogy a mérkőzés félidejében egy csabai szurkoló vásárolt tőlünk egy sálat. Reméljük ez egy jó barátság kezdete, amit sokáig ápolni is fogunk még.

Sajnos eme vereség után mi magunk is gödörbe kerültünk, ugyanis az ekkor még korántsem egységes táborunkban felütötte fejét a mélabú passzivitás. Többeket csak nagy nehezen lehetett már újra kicsábítani a következő hazai mérkőzésre, de sajnos akadtak, akik már el sem jöttek. Az így is alacsony lélekszámú kiscsoport most mégkissebbre zsugorodott. Ráadásul vendégként ekkor a kőrösladány jött hozzánk, akik igen komoly játékerőt képviseltek, ezzel is halmozva felettünk az „esőfelhőket”.

Az első félidőben még nem is voltak komoly gondok, megszereztük a vezetést, jól játszottunk, és ez némi bizakodásra adott okot. A fordulás után azonban a srácok lélekben az öltözőben maradtak, amit tovább tetőzött a játékvezető ténykedése is.

Piszkosul idegesítő volt a ladányi kispadról egy rendkívül értelmes intellektuel minden vendég gólt követően gúnyosan közölte velünk annak szerzőjének a nevét valamilyen kísérő megjegyzéssel párosítva. Ekkor még nem tudtam, hogy miért nagy dolog ez, de később arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg ladányban csak kiváltságosaknak adatik meg, hogy nevük lehessen.

A második játékrészben sajnos nem sok örömünket leltük, bár próbáltunk buzdítani, de itt ez már nem segíthetett. Éppen ezért a mérkőzés befejezte előtt el is kezdtünk szedelőzködni, hogy a lefújás után még véletlenül se kelljen a ladányi kispad üdvrivalgását látnunk.

A továbbiakban viszont bekövetkezett az amitől a legjobban féltünk. Többen már a lefújás előtt jelezték, hogy nem tartanak velünk tarhosra, mert nem éri meg. Továbbá három tagunknak az utolsó pillanatban szóltak egy régóta várt munka miatt, ezért tovább tizedelődött létszámunk. Így már csak ketten maradtunk, és számunkra is felvetődött a kérdés, hogy ilyen kevesen megéri-e útnak indulni…

Éppen ekkor tett közzé csapatunk egy játékosa felhívást a honlapunkon, amiben arra buzdított minket, hogy kísérjük el a csapatot minél többen és buzdítsuk őket. Szavai elszántsággal és tűzzel volt átitatva, aminek köszönhetően mi sem dönthettünk másképp, minthogy útnak indulunk.  

Így vágtunk neki tarhosi utunknak. Csupán ketten…