Szemben az örök ellenséggel

  Bizonyára mindenki tisztában van vele, hogy mi történt az egy héttel korábbi, Bukarestben megrendezett találkozón. Az Újpest odakint 2-0- ás vereséget szenvedett, így nagyon nehéz helyzetből várhatta a folytatást. A pályán kívül történtek azonban sokkal inkább felkorbácsolták az indulatokat. A köztudottan román sovinisztákat maga köré gyűjtő Steaua szimpatizánsok egy gusztustalan, vérlázító transzparenst feszítettek ki maguk elé, amellyel az egész magyarságnak kívántak üzenni. Csak a teljesség kedvéért ezt szó szerint idézem: „Mennyi ideig tartja egy magyar nő a szart magában? 9 hónapig.” Az, hogy még e mellett pofátlanul azt követeljék, hogy a magyarok takarodjanak ki Romániából, már minden határon túl megy. Érthetetlen, hogy ezek után, a román klub miért kapott oly csekély büntetést, és a nemzetközi, de elsősorban a román sajtó is miért csak az újpesti szurkolók viselkedésével volt elfoglalva. A Magyar Labdarugó Szövetség is csak karba tett kézzel ül a babérjain, pedig érdekes módon, ha a magyar szurkolók mernek valakit a szájukra venni, akkor Kisteleki István csak úgy forrong dühében, és máris jönnek a büntetések, az eltiltások, a pályabezárások stb. Ha viszont a rasszizmus tárgya a magyar nép, akkor minden mehet tovább, elég csak legyinteni egyet a levegőbe és kész. Gigi Becali úr szavaira pedig nem is reagálok. Egy román pásztortól nem lehet csodát várni. Szánalmas…

Az újpesti fanatikusok természetesen bosszút fogadtak, és már csak ezért is borítékolva volt, hogy paprikás hangulat lesz a Szusza Ferenc Stadionban.

   Július 23-án nagyjából 10.50-re értem be Budapestre, a Keleti-pályaudvarra. Döbbenten tapasztaltam, hogy már ilyen korán nagyon komoly volt a rendőri jelenlét, holott köztudott volt, hogy a román szurkolók buszokkal fognak jönni hazánkba. Több zsernyák is szúrós szemekkel nézett rám a nyakamban lógó lila sál miatt, de mivel természetesen ártalmatlannak tűntem, ezért ügyet sem vetettek rám.

Nem sokkal később megjelent imádott unokatestvérem is, aki a meccs előtt egy kis shoppingolásra invitált engem. Benéztünk pár szurkolói boltba, így gazdagabb lettem egy „Közellenség” című könyvvel, és egy „DAC – slovan” dvd-vel. Az egyik ilyen boltban volt alkalmam felületesen megismerkedni egy újpesti törzsszurkolóval. Ő adott egy-két tanácsot, hogy hova lesz majd érdemes mennünk, ha már a stadionban leszünk és tulajdonképpen ő beszélt rá, hogy vegyem meg az imént említett nagyszerű könyvet is…

   A városnézés után hamar el is jött a mérkőzés ideje. A Keletiből indultunk egy helyi járattal Újpestre. Ezen a járaton szemlátomást mi voltunk az elsők, akik a mérkőzésre igyekeztek. A Hősök Terén 1, majd később angyalföldön további 3-4 lila-fehér mezes szállt fel. Az Újpest központba érve azonban zsúfolásig megtelt a busz lilákkal, és már kezdődött is a szurkolás, amelynek többen szemlátomást cseppet sem örültek… A busz feelingje már inkább egy szurkolói különjáratra kezdett hasonlítani, mintsem egy átlagos helyi járatra.

Egyik újpesti éppen egy fradit gyalázó rigmusba kezdett volna bele, mire társai azonnal csendre intették, hiszen ez nem az a mérkőzés, ahol egymást kell tépnünk, hanem éppen ellenkezőleg: most egymással karöltve kell harcolnunk hazánkért, a magyarságért, elvégre a románok az egész magyar népnek üzentek, és nem csak az újpestieknek.

A buszról leszállva gyalog vettük az irányt a Szusza Ferenc stadionba, amely még kb 15-20 percre volt. A környéket gyakorlatilag teljesen ellepték a lila mezes szurkolók. A stadionhoz érve először azt hittem, hogy csak káprázik a szemem, de hamar bebizonyosodott, hogy nem: egy zöld-fehér mezes (első ránézésre huligán emberke) beszélgetett a körülötte álló, hasonló kaliberű, ám lila mezes tagokkal. Szívet melengető érzés volt ezt látni! A korábbi nézeteltérések után, ha a hazáról van szó, akkor képesek vagyunk egy zászló alatt egyesülni és harcba indulni a közös ügy érdekében.   

A bejárathoz érve azonban szembesülnünk kellett a magyar stadionok tipikus valóságával. Bejáratnál hatalmas tömeg várakozik, hogy bejuthasson, de hiába. Csak szépen lassan, egyenként lehetett belépni, hogy aztán rendőri motozásnak vessük alá magunkat, mert ugye első a biztonság. Amikor én is átestem ezen a bizonyos motozáson, a tisztelt biztos úr megkért, hogy mutassam már meg, mi áll a magyar zászlóm fehér sávjában. Némi gondja adódott az olvasással szegénynek, mert bizony nem tudta elolvasni mi áll ott, mire én megsúgtam neki, hogy „Mezőkovácsháza, tehát a szülővárosom neve”. Erre ő gúnyosan visszakérdezett, hogy „Mi? Az meg micsoda?” No comment…

Végül nagy nehezen sikerült bekeverednünk a stadionba. Ezekben a pillanatokban a Himnusz már javában tartott, ami ugye azt jelenti, hogy a mérkőzés pillanatokon belül kezdődni fog, ezért kicsit sietősre kellett vennünk a figurát, ha nem akartunk lemaradni a meccs elejéről. A kezdő sípszóra be is értünk a D-szektorba, ami már addigra csordulásig megtelt. Olyan sűrűn álltak az emberek, hogy sajnos képtelenség lett volna leverekednem magam, hogy a zászlóm felkössem a kordonra, de ez valahogy nem is érdekelt annyira. A lényeg, hogy végre ott lehettem a Szusza Ferenc Stadionba, szemben azzal a gusztustalan csürhével, akik 1 héttel korábban nyíltan üzentek az egész magyarságnak. Ami őket illeti, róluk csak annyit mondanék, hogy a ”félelmetes” steaua táborban kb 200-an foglaltak helyet, ami finoman szólva is csekélynek nevezhető…

Óriási hangulat volt.  A megafonos vezérszurkoló extázisban tombolt és indította a rigmusokat, amelyeket 2 dobos követett. A kordonon állva volt még további 3-4 kigyúrt és kitetovált tag, akik folyamatosan hergelték a közönséget. Remek munkát végeztek! A több ezer szurkoló egy emberként hajtott végre minden „utasítást”, ami példátlan szervezettségre vallott. A magyar szurkolók valóban Európa elitjébe tartoznak! Jó lenne, ha a csapatok is felnőnének erre a szintre!!!

A színig megtelt stadionban egymást váltották a rigmusok. Hol az újpesti csapatot buzdítottuk, hol pedig a hőn szeretett hazánkat éltettük, hol pedig a románoknak üzentünk különböző formában. A Himnusz, valamit a Székely Himnusz is többször felcsendült.

A találkozót a mieink kezdték bátrabban, hiszen a tetemesnek mondható hátrányt szerették volna mihamarabb csökkenteni, sajnos azonban ez nem sikerült. A félidő derekára már kezdett áttevődni a játék a félpályára. Sőt! Sajnos a vendégek is egyre gyakrabban jelentettek veszély az újpesti kapura, ami ekkor éppen a mi szektorunk előtt volt. Kisebb üdvrivalgás tört ki, amikor az oldalvonal mellé dobott petárda éppen akkor robban, amikor egy román játékos pont rálépett. A vendég pontrúgásokat állandóan hatalmas füttykoncert kísérte.  

   A félidei szünetben kihasználtam, hogy rengetegen elmentek büfébe, ezért gyors felkötöttem a zászlómat a kordonra. Ekkor robbant ki a túl oldalon a balhé a 2 tábor között. Az újpesti huligánok óriási távolságból, 4(!) szektoron keresztül dobálták a románokat, akik közül hármat azonnal korházba is szállítottak. Teljesen elszabadult a pokol! A románok kitörtek a szektorukból és a hazaiak felé indultak, akiket a rendőrség nagy erőkkel próbált visszaszorítani. Végül nem sikerült összecsapniuk, és a románokat is visszaterelték a kordonok mögé. Az újpestiek még dobálták őket egy rövid ideig, de a hatalmas távolság miatt már képtelenség volt eltalálni a vendégeket. A történtek miatt a 2. félidő némi késéssel indult, a pályára igyekvő játékosokat a balhé végéig visszaküldték az öltözőbe.

   A 2. játékrészben még paprikásabb volt a hangulat. Folyamatosan üzentünk a vendégeknek és ők is nekünk. Válaszként a románok bukaresti kiírására az újpestiek a következőt idézettel rukkoltak elő: „A magyar édesanyák a világ legszebb asszonyai! Oly gyönyörűek, melyekről ti álmodni sem mertek! A leendő királyaitok!”, valamint a poén kedvéért: „Honnan tudod, hogy cigány vagy??? Románul beszélsz!”, illetve „+1 óra –50 év”

   Sajnos azonban a zöld mezesek hamar eldöntötték a továbbjutás sorsát. Előbb az 57. percben az a bizony Székely János volt eredményes, aki született románnak képzeli magát (!). Ezek után nem is csoda, hogy az újpestiek kórusban hazaárulózták le.

Ezt követően kicsit később, a 66. percben ismét betaláltak, és már 0-2 volt az állás. Ezt megelégelve az A-teraszról több divatszurkoló is hazafelé indult, amivel igencsak magukra haragították ultrákat, akik indulataiknak hangot is adtak, majd egy rövid időre a pályának hátat fordítva énekeltek, hogy ezzel azt demonstrálják, hogy őket nem csak az érdekli, hogy mennyire állnak a csapatok a zöld gyepen, hanem sokkal inkább maga a közösség, a hűség a klubhoz és egymáshoz, amiért a VÉGSŐKIG KI IS ÁLLNAK! És nem kezdenek el óbégatni és kereket oldani a 66. percben 0-2-nél.

Hála unkatestvéremnek a zászlónkról is készült egy kép, ami felkerült a Hír TV honlapjára. A meccset nézegetve észrevette, hogy az alapvonal mögött álldogál egy ismerőse fényképezővel a kezében, akinek 2-3 sms és kb 2 tucat hívás kellett ahhoz, hogy végre elővegye telefonját, és eleget tegyen unokabátyám kérésének. EZÚTON IS KÖSZÖNÖM UNOKATESÓM FÁRADALMAIT!!

 http://www.hirtv.hu/belfold/?article_hid=280140

A későbbiekben újfent elhangzott a Himnusz, valamint a Székely Himnusz és több egyéb rigmus, amivel továbbra is a románoknak üzentünk.

A meccs utolsó 15 percét azért becsületből még szépen meghajtotta az Újpest. Sok helyzetet dolgozott ki a csapat, aminek köszönhetően sikerült a szépítés is. Ismét óriási extázis a lelátón… Bár mindenki tudta, hogy a hátrány szinte behozhatatlan, azért bizakodtunk, hogy legalább az egyenlítés sikerül hazai pályán.  Az utolsó 10 percet jómagam is a kordonon állva néztem végig, de sajnos a bravúr nem sikerült, 1-2 lett a végeredmény. A lefújást követően a csapat megtapsolt minket, majd szomorúan az öltőzőbe vették az irányt a srácok.

A stadion mögött a szurkolók még összecsaptak a rendőrökkel, de mire mi kiértünk ez már kezdett alábbhagyni, így zavartalanul hagytuk el a létesítményt.

   Hazafelé úton először az Újpest Központban, majd Angyalföldön kellett kicsit dekkolnunk, de végül 11 után valamikor szerencsésen hazaérkeztünk Kőbányára.

FAN