Szeghalmon jártunk

   Sajnos, mint ismeretes volt már korábban is, ha Kaszaper ellen betlizik csapatunk, akkor nagyon lemaradunk a mezőnytől, és ez ezzel együtt a szurkolótábor létszámának megcsappanását is jelentené. Ez megtörtént, így helyzetünk kilátástalanná vált, de azért páran megfogadtuk, hogy a végsőkig kitartunk csapatunk mellett, hisz nem az a szurkoló, aki csak a jóban áll a klubja mellett, hanem a aki a bajban is kitart! Így vártuk az idei leghosszabb utunkat, a szeghalmi derbit.

   A 100 kilométeres túrának négyen vágtunk neki. Létszámunkban nagyban közrejátszott a tetemesnek mondható távolság, de sajnos a csapat eddigi szereplése is nagyban befolyásolta azt.

Annak rendje és módja szerint a szokásos helyünkön gyülekeztünk, a Kalocsa utcai játszótéren.  Rövid tanácskozás után útnak is eredtünk.

Első említésre való momentumunk már egyből Békéscsaba után lehetett, ugyanis a városból kifelé jövet (mondhatni) eltévedtünk, és véletlenül Mezőmegyeren kötöttünk ki. Na azt viszont már nem mondanám, hogy ettől teljes pánik lett volna urrá rajtunk, hisz Mezőmegyer is rendelkezik becsületsüllyesztővel (kocsmával), így be is tértünk az egyik ilyenbe. Itt elfogyasztottuk első sörünket és próbáltunk némi útbaigazítást kérni a helyi „rögtönzött tanácstól”, hogy merre menjünk tovább.

   Utunkat folytatván megálltunk néhány helyen fényképezgetni, mert elvégre csak meg kell örökíteni egy ilyen hosszas túrát. Először Köröstarcsát elhagyva, majd Körösladány után is ejtettünk pár képet. Azonban ami számunkra talán a legfontosabb, az a Szeghalom táblánál készült felvétel. 

   Nagynehezen meg is érkeztünk a pályához, amit csak nagyon nehezen tudtunk megközelíteni, mert a stadion melletti sportcsarnokban éppen egy kyokushin karate diákolimpia volt, aminek hála egy kisebb tömeg és parkoló autók sokasága hömpölygött a létesítmény körül.

   A stadionba érve elfoglaltuk helyünket a vendégkispad mellett, a lelátóval szemben.

   El is kezdődött a találkozó…

Jó szokásunkhoz híven már az elején belekezdtünk az alapvető rigmusainkba, amik jól szóltak ahhoz képest, hogy talán most volt a legszerényebb a létszámunk. Ami e tekintetben viszont pozitívum, hogy egy hölgytaggal bővültünk ekkor.

Csapatunk pedig meglehetősen jó játékkal rukkolt elő, gyakorlatilag minden csapatrészünk olajozottan működött, néhány hibával persze.

   De ami az oldalvonal mellett ekkor történt, arra sose gondoltunk volna: a túloldalon egy önmagát Inter(!) szurkolótábornak képzelő csoportosulás egyszer csak különféle olasz nyelvű rigmusokba kezdett bele. Egész egyszerűen nem hittünk a szemünknek és a fülünknek, hogy ezek egy Szeghalom – MTE meccsen az Internek jönnek ki szurkolni?! De még, hogy szurkolni… Talaj részegen énekeltek mindent, ami éppen az eszükbe jutott. Késöbb megtudtuk, hogy ez a csoportosulás nem véletlenül volt ott a meccsünkön. A magyarországi Inter drukkerek Fan Clubjának (Inter Club Ungheria) , Szeghalomra kihelyezett klubhétvégéje miatt tették „tiszteletüket” a meccsen. Bárcsak ne tették volna, hisz semmi közük ehhez a csatározáshoz. No comment. Szánalmasak voltak, ez mindent elárul.

   Talán ami még ennél is meglepőbb volt az az, hogy a mieink egyre magabiztosabbá kezdtek válni, és kezdtük elhinni, hogy ebből a találkozóból még lehet „valami”.

Azonban ahogy az lenni szokott, ha nem tudnak megverni, akkor egyszerűen megveretnek minket. A második félidő derekán előbb szereztünk egy teljesen érvényes gólt, amit egy szeghalmi védő jutatott a saját hálójába. Na ezt les címszó alatt érvénytelenítették. Pedig az oldalvonalon kívül már-már önkívületi volt a boldogságunk, de aztán hamar le kellett a földre zuhannunk. Nem sokkal később pedig már majdnem szétrobbantunk az idegtől, mert a egyik hazai támadó egy ordító lesgólt szerzett, ami viszont érvényesnek bizonyult. Na ebből már tisztán láttuk, hogy miért nem tud itt senki sem nyerni ezen a pályán. Gusztustalan színjáték volt az egész. Természetesen a „milánói” barátaink ekkor imába foglalták az Inter jelenlegi és múltbéli játékosainak nevét, mégha nekik közük se volt ehhez az egész bohózathoz. Nem is csoda, hogy több játékosunknál elszakadt a cérna. Ez volt a minimum ebben a szituációban.

   Találkozót követően persze megköszönték a srácok a buzdítást, és szerintem elmondható, hogy itt se rajtuk, se rajtunk nem múlott semmi!!! Szép volt fiúk!!!

   Hazafelé úton Békéscsabán megálltunk egy kocsmában pihenni és sörözni egy kicsit. Itt megnéztük az Arsenal – Chelsea angol FA kupamérkőzés utolsó negyedóráját, majd továbbálltunk. 

   Hazaérve benéztünk a szabadidőparkba, ahol az itthon maradtak szalonnát sütöttek. Elmeséltünk nekik mindent a találkozóról, ezzel persze finoman szólva kicsit el is rontottuk a jó kedvüket, de hát ez van.

     Összegezve pedig elmondható, hogy ezen a találkozón csak a papírforma érvényesült, de mi ennél jóval többet érdemeltünk volna. Nagyon jól játszottunk és hisszük, hogy ezzel a teljesítménnyel méltóképpen tudjuk majd zárni ezt a szezont. Csak így tovább!!!

HAJRÁ MTE !!!