Ezt a találkozót a szokásosnál kicsit fokozottabban vártuk, hiszen egy szomszédvári rangadó a tabellán elfoglalt helyezéstől függetlenül mindig pikáns hangulatú szokott lenni. De ide tartozik még az is, hogy tudomásunk szerint mezőhegyesi szomszédaink is rendelkeznek szurkolótáborral, ami természetesen tovább fokozza a mérkőzés fontosságát. Viszont amellett a tény mellett se haladhattunk el a derbi előtt, hogy csapatunk kezd magára találni, és hétről-hétre egyre jobb játékkal rukkolnak elő a srácok, csak sajnos kevés szerencsével. Egy szó, mint száz, a kezdés előtt látszólag minden adott volt egy jó hangulatú találkozóhoz.

Éppen ezért fokozottabb volt a készülődés, a toborzás is. Hétköznap nem kevesebb, mint 4 elektronikus körlevelet küldtünk szét a társaságban, de említhetném a számtalan telefonhívást és a péntek esti toborzást is a diszkóban. Ennek pedig meg is lett az eredménye, hiszen mondhatni elég szép számban sikerült megjelennünk mezőhegyesen, de ami külön öröm volt számunkra az az, hogy több új tagot is köszönthettünk köreinkben, akikre reméljük, hogy a jövőben is számíthatunk.

   Ahogy azt előre is elterveztük, a legtöbben vonattal tettük meg ezt a jelentéktelennek is mondható távolságot. A rövid vonatút elég jó hangulatban telt, noha a vonaton még nem kezdtünk bele a rigmusainkba. A vonatállomáson bővültünk is egy taggal Tádé személyében, aki a Makó Company képviselője volt köztünk. Neki utólag is külön köszönjük, hogy megjelent nálunk, reméljük, hogy mihamarabb találkozunk ismét!

Na nem is tétováztunk, az állomást elhagyva egyből egy kocsma felkutatására indultunk. Útközben ugyan próbáltunk rázendíteni egy rigmusra, de ekkor – talán sokaknál a másnaposság miatt, másoknál meg a józanság miatt- ez még nem nagyon működött. Egy kis bizonytalankodás után végül sikerült is kikötnünk a Dublin nevezetű szórakozóhelyen, ahol már sörözgetett egy-két helyi törzsszurkoló. Velük nem nagyon foglalkoztunk, mindenki megvette a maga is ivóléjét, és leültünk egy kicsit megpihenni. Időközben felbukkant egy személyes hegyesi ismerősöm, aki elmondta, hogy ellenünk ők ma nem készültek semmivel, tehát előre láthatólag egyhangú szurkolás lesz a találkozón. Na ezzel már le is tudtuk az első „csapást”, mert bizony reméltük, hogy végre lesz egy ellentáborunk, aminek köszönhetően hatalmas hangulat fog kikerekedhet. Na mindegy…

Szépen lassan útnak eredtünk a stadion felé, és ekkor már azért jobban szóltak a rigmusok is, amire több helybéli elég furcsán tekintett, de hát kit érdekel…

    A stadionba érve örömmel láttuk, hogy kocsival is jöttek egy páran, így még nagyobbra duzzadt létszámunk. Valljuk is be őszintén, hogy ilyen sokan sajnos már elég régen nem voltunk egy idegenbeli MTE meccsen.

A kezdő sípszóra össze is álltunk mindannyian és kezdődhetett a rangadó. Elsőként máris szembetűnt, hogy hegyesi riválisaink valóban nem készültek ellenünk, csupán egy zöld-fehér sávos drapit húztak ki a lelátójuk elé és csöndben ültek mögötte.

Mi azonban gyakorlatilag az első perctől folyamatosan buzdítottuk a mieinket. Noha kicsit nyögvenyelősen kezdtünk, de bizton tudtuk, hogy a folytatásban majd nagyon bele fogunk jönni. Ez így is lett, meglehetősen rövid határszünetekkel ugyan, de gyakorlatilag végig szurkoltuk az első játékrészt. Egy-két új rigmust is kipróbáltunk-ezzel is színesítve repertoárunkat,- amiket a jövőben ezután rendszeresen szeretnénk „bevetni”. A hangulatra így nem volt panasz, a csapat is helyenként jól játszott, így ismét fellobbant a remény, hogy végre megszakad ez borzalmas sorozatunk, ami már tavaly november óta tart.

   A második félidőt elég álmosan kezdtük, ami persze betudható annak, hogy a büfébe utcahosszú sor állt. Miután ismét „egyesültünk”, ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Nem is kellett sokáig várnunk, amikor Balázs Titi révén megszereztük a vezetést. Ezzel gyakorlatilag leírhatatlan fieszta kezdődött meg az oldalvonal mentén. Repültek a pénztárgép szalagok, és láncszerűen váltottuk a rigmusokat, egymást is túlkiabálva. A hangulat a tetőfokára hágott és ez így is tartott egy darabig. A gól láthatóan megzavarta a hazaiakat, akik egyre idegesebben, pontatlanabbul és durvábban kezdtek játszani. Ennek következtében egyik hegyesi játékos nemes egyszerűséggel a levegőből kézzel lehalászta a labdát és maga elé tette, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne a félpályához közel.Érthetetlen módon a piros lap elmaradt, pedig mi pereltünk rendesen.

Sajnos, azonban ahogy teltek a percek, úgy váltak egyre magabiztosabbá a hazaiak, és ki is egyenlítettek. Na ekkor már többen éreztük, hogy a vesszőfutásunk ma sem fog véget érni. A szurkolást azért folytattuk, de ez már régen nem volt olyan örömteli, mint a gólt követően, hanem már inkább félelemmel volt átitatva a hangunk. Ekkor csapatunk rontott is két hatalmas helyzetet, amiből mi már éreztük, hogy ez végül meg fogja bosszulnia magát…

Az eredményt pedig mindenki ismeri, sajnos a hazaiak meg is szerezték a vezetést, ami ismét padlóra küldött minket. Ez a mélabú szomorú érzés, amit éreztünk nem idegen számunkra. Sőt… Útitársként kísér minket mindenhová, ahova utunk vezet, már hosszú hónapok óta.

Sajnos a hátralévő időben már nem is láttunk reményt a csapat feltámadásában, látszólag kifáradtak a srácok, ezért letörten néztük végig a találkozó utolsó 5 percét. Hihetetlen! Ma is jól játszottunk, vezettünk és mégis mi kaptunk ki. A találkozó után a csapat megköszönte nekünk a szurkolást, majd szépen csendben, tehetetlen dühvel a szívünkben mi is szedelőcködtünk és a kijárat felé indultunk.

   A vonatállomásra érve még volt fél óránk az indulásig. Természetesen igyekeztünk ezt az időt minél hasznosabban eltölteni, ezért a legtöbben Rudi tanulságos történeteit hallgattuk, amiből sok hasznos dolgot megtudhattunk egyes kalauzok szokásairól, illetve hibáiról.

Úton hazafelé leginkább azon ügyködtünk rendkívül kreatívan, hogy a birtokunkban lévő madzaggal és zászlórúddal hogyan tudnánk kizárni a kalauzt, ha esetleg be akarna jönni hozzánk. Sajnos hiába szigeteltük el magunkat a külvilágtól, a kalauz végül nem jött… Viszont Botitól tanulhattunk egy kis fortélyt, hogy hogyan kell a lányoknak udvarolni, amikor is a kabinban lévő két fiatal hölggyel elkezdett a maga módján flörtölni, de ezt nem fejtem ki bővebben, nehogy kiskorúak is olvassák a cikkemet.  

     Végül meg is érkeztünk, de persze nem gond nélkül… Összegezzük is a hazautat: egy köteg madzag, két eltörött sörösüveg és neoncső a mérlegünk ezen a 12 kilométeres vonat úton, amiket már aligha lehet a jövőben rendeltetés szerint használni.

   Végösszegzésként pedig elmondhatom, hogy nagyon jó volt látni, hogy ismét összegyűlt a tábor jelentős magja, és több új arcot is köszönthettünk köreinkben, mint pl Rudi, vagy Gabi :)(aki mellesleg a saját ballagására se ment el J!).

Reméljük ez a csapat együtt fog maradni és még sok hasonló élménnyel fogunk gazdagodni. A következő állomás Mezőberény, ami elég hosszú vonatozást jelent, már ha nem lesz sztrájkJ! ;)

HAJRÁ MTE